Hivatásról, honvágyról, hitelességről. Pataki Enikővel beszélgettünk

Nagyváradról került Szatmárnémetibe, ahol tanárként helyezkedett el, majd évekkel később átvette a Kölcsey Ferenc Főgimnázium vezetését is. Hogyan sikerült beilleszkednie az új közegbe? Mi jelentette a menekülést a honvágy elől? És miként látja ma a pedagógusi pályát? Többek között ezekről is beszélgettünk Pataki Enikővel, a város egyik legelismertebb oktatási intézményének vezetőjével.

Szatmár.ro: A pályaválasztáskor milyen indíttatás alapján döntött úgy, hogy szeretne a katedra mögé állni? Illetve miért épp a magyar nyelv és irodalom diszciplínáját választotta? Honnan hozta e tárgy szeretetét?

Pataki Enikő: Az a tanár, aki rám az Adyban töltött diákéveim alatt a legnagyobb hatást gyakorolta, a magyartanárom volt, Gyulafalvi Mária. Ő egy különleges, kiváló tanár volt, akit nagyon sokan ismertek Nagyváradon. Úgy tudott tanítani, vagy jobban mondva nevelni, hogy az irodalom szó szerint beépült a személyiségünkbe. Nagyon-nagyon sok mindent tanultam tőle, kétségtelenül erős hatással volt rám. Ugyanakkor ott volt az Ady könyvtárosnője, Pataki Magda is, aki úgyszintén kiváló irodalmár volt. Ami már az irodalomóra kereteibe nem fért bele, azt ő mondta el nekünk. Mint utóbb megtudtuk, ez egy tudatosan alakított nevelési forma volt: ők ketten összeillesztették, mi az, ami a magyarórán hangozhat el, és mi az, ami a könyvtárban, az irodalmi körökön. Ezeknek mindenképp döntő szerepe volt abban, hogy a magyar nyelv és irodalom szakot választottam, viszont a tanárság már nem volt ennyire egyértelmű. Eleinte nem igazán szerettem volna tanítani, hanem újságírással vagy valami hasonlóval akartam foglalkozni.

Szatmár.ro: És miként esett végül a döntése mégis a tanításra?

Pataki Enikő: Egyszerűen megragadott. Az első tanítási évem után úgy éreztem, hogy ez nekem nagyon jó. Közben persze sok minden történt: ’90 előtt nem nagyon lehetett a szó szoros értelmében vett újságírásról beszélni, viszont a forradalom után, amikor pedig már lehetett volna, akkor született meg a kisfiam. Egyrészt emiatt a kezdő lendületből kimaradtam, másrészt pedig a tanítás tényleg megfogott, megszerettem.

Először Vetésen kezdtem el tanítani, majd utána Szatmárnémetiben, a Lucian Blaga Általános Iskolában, ahol odakerülésemkor az elemi osztályokon kívül egyetlen magyar tannyelvű osztály volt, egy ötödik. Én akkor teljesen új voltam itt, nem ismertem senkit, épp ezért a tanítás és az a kis munkaközösség a családommá vált. Éreztem, hogy ez az én helyem. Azóta pedig úgy gondolom, hogy nem is lehetett más utam. Érzelmileg ugyanis mindmáig nagyon kötődőm az én volt iskolámhoz, a diákéveimhez, az osztálytársaimhoz, hisz nagyon sokat kaptam attól az iskolától, a tanáraimtól, attól a közegtől, amikor pedig kiszakadtam ebből a körből és egyedül maradtam, megpróbáltam újraélni, újrateremteni magam körül mindazt, amit otthagytam. Aztán szép lassan beleszerettem az iskolába, a tanításba, és ma már nem is tudom másképp elképzelni az életemet.

Szatmár.ro: Mit jelentett Önnek akkor a tanítás, a nevelés? Ha pedig az elmúlt évtizedek tapasztalataira gondol, ezek függvényében változott-e valamelyest az erről vallott filozófiája?

Pataki Enikő: Számomra a nevelésnek az alapja nem változott: szeretni a gyerekeket, szeretni azt, amiért dolgozunk. Egész egyszerűen ez egy olyan feladat, ami nem igazán lehet szakma. Ez egy életfeladat, de ezt csak úgy lehet jól csinálni és nem belefáradni, ha az ember szereti a gyerekeket, és ha partnernek tudja őket tekinteni. Én azt gondolom, hogy ez a mindenkori pedagógiának az alapja. Nem lehet erővel tanítani még akkor sem, ha nem jó a követelményrendszer, vagy ha ezer sebből vérzik is az egész tanügyi rendszer. Annak érdekében, hogy még ilyen körülmények között is eredményes legyen az oktatás, meg kell lennie annak a bizalmas tanár-diák kapcsolatnak, mely mindennek magjául szolgálhat.

Szatmár.ro: Melyek voltak azok a kezdeti kihívások, melyekkel szembe kellett néznie pályája elején?

Pataki Enikő: Az első és talán a legfontosabb az volt, hogy el kellett fogadnom, nem tudok visszakerülni Nagyváradra, melynek szellemi közege hosszú éveken át nagyon hiányzott. Ez volt az egyik legkeményebb harcom – saját magammal is. Nagyon sokáig arra vágytam a leginkább, hogy az Adyban taníthassak, de mostanra ez már megváltozott. Ma már azt gondolom, hogy egyfajta kegy volt, hogy nem oda kerültem, mert ennek köszönhetően őrződött meg bennem, az emlékezetemben változatlanul az iskola azon képe, mely a későbbiekben számos alkalommal adott erőt a nehézségekben. Persze ezen felül is voltak kihívások, de ezek hozzátartoztak az oktatáshoz. Egyik sem jelentett olyan akadályt, amiért otthagytam volna a pályát.

Szatmár.ro: Ha a honvágy miatt gyógyírre volt szüksége, akkor hol kereste azt?

Pataki Enikő: Természetesen Nagyváradon. Volt olyan időszak is, amikor szinte hetente jártam haza. Aztán idővel persze könnyebbé vált ez is, ugyanakkor fontos mérföldkő volt az életemben, amikor bekerültem a Kölcseybe. Onnantól kezdve más fordulatot vett az életem: más közegben dolgoztam, másként éreztem magam tanárként. Akkor fogadtam el igazán, hogy nekem már Szatmáron van a helyem.

Szatmár.ro: Ha már mérföldkövek, akkor nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy szinte 10 évvel ezelőtt egy újabb, nehéz terhet vett a vállára, mégpedig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium vezetését. Hogyan sikerült az új szerepkörrel megbirkóznia?

Pataki Enikő: Az egy olyan időszak volt, amikor nagyon nehéz helyzetben, egy sokrétű válságban volt az iskola. Nagyon keserű korszak volt, melyet a tanári kar is nehezen élt meg. Az iskola alapembereinek számító kollégáimmal akkor nagyon sokszor beszéltünk erről; éreztük, hogy ez az iskola többre hivatott ennél, nem kellene hagynunk, hogy végleg szétessen. Majd egy váratlan pillanatban, amikor épp Olaszországban táboroztunk a gyerekekkel, felhívott Kereskényi Gábor, és megkért, hogy vállaljam el az iskola vezetését Bálint Zsuzsával együtt. Némi egyeztetés után elvállaltuk, de csak azzal a feltétellel, ha mindketten benne vagyunk ebben. Onnan kezdve egy nagyon nehéz időszak jött számunkra: átvettük a válságban levő iskolát, és őszintén szólva eleinte fogalmunk sem volt, hogy most hogyan tovább. Viszont nagyon sokan voltak mellettünk: a tanári kar, a gyerekek, a szülők, az RMDSZ, a város- és a megyevezetés is mind-mind támogatásáról biztosított minket, melynek köszönhetően mindig sikerült átlépni egy-egy akadályon. Ugyanakkor ennek az időszaknak voltak nagyon szép, megható pillanatai is. Gondolok itt például az első tanévnyitóra, amit udvar híján a filharmóniában tartottunk meg, majd onnan vonultunk át a kölcseys zászlóval a Zárda épületébe. Aztán következett a második költözés, de egyszerűen élt bennünk a hit, hogy minden meg fog oldódni, és végül ez így is lett.

Nagyon sokat köszönhetek tehát a munkaközösségnek, akik végig az iskoláért dolgoztak, de mindenképp ki kell emelnem a családomat is. Ha nem áll mögöttem ott egyöntetűleg a család, akkor ezt nem tudtam volna végigcsinálni.

Szatmár.ro: Soha nem fordult meg a fejében, hogy leteszi e terhet és nem folytatja tovább?

Pataki Enikő: Dehogynem, rengetegszer. De reggelente mégis mindig nekikezdtem, továbblendített az iskola szeretete, a szakmám szeretete, a felelősség, amit ezzel kapcsolatban éreztem. Belém nevelték, hogy amit elvállalok, azt becsülettel végig kell csinálnom.

Szatmár.ro: Sikerült-e megtalálni az egészséges egyensúlyt a tanítás, az intézményvezetés és a magánélet között?

Pataki Enikő: Úgy gondolom, hogy nagyon nehéz ezt megtalálni. Még mindig rengeteg időt fordítok az iskolára, sőt, olykor többet, mint a családra, de mi, azaz a családom benne élünk az iskolában. A gyerekeim is oda jártak iskolába, így ők is átérzik ezt, átvették ennek a ritmusát. Ami a tanítást és az iskolavezetést illeti, szeretnék sokkal több időt fordítani a tanításra, mert nagyon hiányzik. Nagyon hiányzik a gyerekekkel való kapcsolatnak az a fele, amit igazgatóként nem igazán tudok megtapasztalni. Persze próbálom ezt pótolni, a törvény szerinti maximális óraszámban tanítok. Nem azért, mert kell, hanem egész egyszerűen azért, mert nem szeretnék elszakadni a tanítástól. Épp emiatt próbálok a Köfedisz életében is jelen lenni, mert a diákszövetség által kicsit belelátok a diákéletbe, és így, ha nem is közvetlenül, de mégis kapcsolatban maradok mindazzal, amitől a iskolavezetés némileg elszakít.

Szatmár.ro: Ha már iskolavezetés, miként hatott az Kölcsey életére, hogy női vezetősége lett az intézménynek?

Pataki Enikő: Ma már nem szokatlan, hogy egy nő tölti be az iskolaigazgatói szerepet, hiszen az egész pedagógiai szakma elnőiesedett, ugyanakkor a Kölcseyben mi [Pataki Enikő és Bálint Zusza – a szerk.] voltunk az első női vezetők, és úgy gondolom, hogy ebből kifolyólag némiképp máshogy is irányítottuk az iskolát, mint az elődeink. Egy női vezető általában több empátiával, más stílusban vezeti az intézményt, ugyanakkor feleségként, anyaként is helyt kell állnia. Talán e plusz terhek miatt olykor könnyebb a férfi igazgatóknak, viszont szerencsére sosem kaptunk olyan visszajelzést, hogy kevésbé vezetnénk jól az iskolát, mint mások.

Szatmár.ro: Amennyiben egy kérdésben szigorúnak vagy roppant határozottnak lenni, mennyire esik nehezére, hogy az asztalra csapjon? Legyen szó a munkaközösségről, a diákokról vagy épp az egész iskola életét érintő ügyről.

Pataki Enikő: Nagyon nehezemre esik, és nem is szeretem az ilyen helyzeteket, viszont ez nem a nőiségemből fakad, hanem a személyiségemből. Nem igazán hiszek abban, hogy erővel vagy félelemkeltéssel kellene cselekvésre bírni bárkit is, legyen akár felnőtt, akár gyerek. Ehelyett azt vallom, hogy az embernek hitelesnek kell maradnia, illetve személyes példával kell elöljárnia. Én ezt láttam gyerekkoromban, majd diákkoromban a tanáraimtól is, és mind a mai napig azokra a pedagógusokra emlékszem szívesen, akik hiteles tudtak lenni. Ennek ellenére, ha szükség van rá, akkor tudok szigorú lenni, az asztalra tudok csapni, viszont ez legtöbbször jobban fáj nekem, mint a másik félnek.

Szatmár.ro: Mit üzenne mindazoknak a fiataloknak, akik kacérkodnak a tanítás gondolatával vagy épp most indultak el ezen az úton? Miként válhat valakiből valóban jó pedagógus?

Pataki Enikő: A tanítás egy nagyon szép életpálya lehet, melyet, ha megszeret és szívvel-lélekkel csinál, akkor betölti az életét. Nagyon fontos, hogy az ember azt csinálja, amit szeret, és a tanári pálya egyike azon kevés hivatásoknak, ahol nagyon sok emberi történetet lehet megélni, és amelynek nagyon sok felemelő pillanata van.

A gyerekek a legőszintébb tükrei az embernek. Hogyha az ember rajtuk keresztül nézi önmagát, akkor meg tud maradni a helyes úton. Nagyon fontos, hogy szeresse a gyerekeket, tisztelje a tanári hivatást és önmagát is, illetve tudjon következetes és hiteles maradni. Végül, de nem utolsósorban elemi tulajdonsága az is egy jó pedagógusnak, hogy képes elismerni, nem vagyunk mindentudók, nem mindenható tudást birtoklunk, hanem nekünk is folyamatosan tanulnunk kell – olykor még a diákoktól is. Nyitottnak kell lennünk és meg kell látnunk a gyermekek lelkét is, hiszen végső soron nem csak tanítunk, hanem embereket nevelünk.

Szatmár.ro: Úgy gondolom, ez egy nagyon szép végszója lehet ennek a beszélgetésnek. Köszönöm, hogy időt szánt erre az interjúra.